Ildikó néni leginkább a csipkebogyóhoz hasonlít, mert édes és fanyar, szelíd, de szúrós. Sokat viccelődik, néha nem is lehet vele komolyan beszélni. Érdekességek: Valószínűleg hátul is van szeme. Vigyázat! Annyira hamisan énekel, hogy ha nótába kezd, fogd be a füled és menekülj. Egy BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő) tanítványa viccesen így foglalta össze, milyen is Ildikó néni, a Diákszempont iskola egyik új pedagógusa. Putz Ildikóval, az egyik leendő kis első osztály tanító nénijével beszélgettünk.
Hogyan mutatnád be magad?
Hú, hát ilyenkor csak a formális dolgok jutnak eszembe. Jó ideje Budapesten lakom, van két gyerekem, egy dossziényi végzettségem, és idén lesz húsz éve, hogy a pályán vagyok.
Miért döntöttél úgy, hogy tanító leszel?
Véletlenül. De tényleg. A középsuli után volt egy tévelygősebb évem, szerettem volna továbbtanulni, de akkor még inkább a műszaki pálya érdekelt. Aztán jó ötletnek tűnt a lakóhelyemtől 200 km-re lévő főiskolára beadni a jelentkezésem. Fiatal voltam, független akartam lenni, vonzott a kollégiumi élet. Diploma után arra gondoltam, adok egy esélyt a tanításnak, egy évre elhelyezkedek a szakmám, aztán majd meglátjuk. Ez alatt az egy év alatt pedig kiderült, hogy én ezt nagyon élvezem.
Hol dolgoztál korábban?
Az első egy katolikus suli volt, ott csak egy évet voltam, mert nehezen bírtam a kereteket. Utána Telkiben egy vadiúj iskolába kerültem. A nulláról kellett iskolát csinálni, ami bennünket, tanárokat rendkívül inspirált akkor. Valami újat és nagyot akartunk létrehozni, olyan iskolát, ahol jó lenni. Azt hiszem, ez elültetett bennem valamit, amihez azóta is tartom magam. Telkiben nagyon támogató közösségre leltem. A tanárok jó része és a szülők ugyanazt akarták, pedig ezer akadály volt, amit ennek érdekében le kellett küzdeni. Aztán 9 év után egyik pillanatról a másikra ez az izgalmas közeg megszűnt, mert megszületett a nagyfiam. Én ha dolgozom, akkor 100%-ig a munkámra figyelek, de hirtelen egy másik, kisgyerekes életem lett, ami szintén 100% figyelmet kívánt. Tudtam, hogy ha a gyerekeim nagyobbak lesznek, visszatérek tanítani, de még nem tudtam pontosan hogyan, így elkezdtem gyógypedagógiát tanulni, szerettem volna a megszerzett tapasztalataimat megfelelő háttértudással is bővíteni. Végül öt év múltán mentem vissza ismét Telkibe, részben azért, mert visszavártak, részben azért, mert mégiscsak az én iskolám, ott voltam a születésénél. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez már egy másik iskola, és a dolgok ugyanúgy fejlődnek akkor is, ha én nem vagyok jelen. Persze én is fejlődtem, egyre nehezebb volt betartani és betartatni azokat a szabályokat, amelyeket egy állami iskola megkíván a tanároktól és a diákoktól. Úgyhogy négy évvel ezelőtt vettem egy nagy levegőt, kiléptem a közoktatásból, és egy tanulócsoport alapítói között találtam magam. Az elmúlt 4 év szakmailag megint egy rendkívül izgalmas és tapasztalatokkal teli időszak volt. Pedagógusként teljes bizalmat és szabad kezet kaptunk. A legnagyobb sikerünk az volt, hogy a sok, teljesen különböző gyerekből sikerült egy szerető közösséget kovácsolni úgy, hogy mindenki megmaradhatott önmaga. Aztán tavaly nyáron egy törvénymódosítás halálra ítélte a tanulócsoportokat. Sokan azonnal bezártak, mi azok közt voltunk, akik még egy évig próbáltunk kiutat, kiskapukat keresni. Végül beláttuk, hogy nincs tovább, így nagy bánatunkra a csoport megszűnt.
Hogy jött a Diákszempont?
Még februárban Panni és Judit ellátogatott hozzánk a tanulócsoportba, mert sok hozzánk járó gyerek adta be a jelentkezését a DSzP-be, és a szülők, úgy gondolom, sok jót meséltek rólunk. Megnézték az óráinkat, aztán hosszan beszélgettünk tanításról, világlátásról, életről. Pár hónappal később keresett meg bennünket Panni, hogy állást ajánljon. A kolléganőmnek akkorra volt már egy állása, nekem pedig függőben volt egy, de végül a Diákszempont mellett döntöttem. Szeptemberben 17 elsőssel fogok kezdeni.
És hogyan tovább, mik a terveid?
A vírus miatt különösen alakul most ez az évkezdet. Ilyenkor már általában túl vagyunk legalább 2 iskolai előkészítő foglalkozáson, egy közös bemutatkozáson, egy végtelenül hosszú szülőin, és mindenkinek van már valami elképzelése a jövőről. Most csupán ott tartok, hogy tudom a gyerekek és a szülők nevét, meg azt, hogy melyik terem lesz a miénk, valamint a három értekezlet alatt igyekeztem az összes kollégám nevét megtanulni. Nekem ez még talán annyira nem is lehet nehéz, hiszen több elsős osztályom is volt már, és jók a tapasztalataim a családokkal és a gyerekekkel. Viszont a szülőknek ez a szituáció sokkal nehezebb. Bizalmat kell szavazniuk egy olyan embernek, akivel még csak nem is találkoztak, nem beszéltek személyesen. A gyermekük most kezdi az iskolát, amit bizonyára nagyon vár már, de mégis egy új és talán teljesen ismeretlen helyre kell majd elengedni őket. Próbálom megkönnyíteni ezt a helyzetet, felvettem a családokkal a kapcsolatot és az augusztusi találkozás előtt is nyitott vagyok bármilyen megkeresésre. Ez, reményeim szerint, egy négyéves közös projekt lesz, ahol a szülő, a tanár és a gyerek partnerségén és bizalmán rengeteg múlik.
Hogy látod, milyen lesz a Diákszempontban?
Nagyon bizakodó vagyok. Az a pár nap, amit együtt töltöttem a leendő kollégákkal, abszolút pozitív benyomást tett rám. Őszinte és nyílt embereket láttam, akik el merik mondani, amit gondolnak, és meg is hallgatják egymást. Tetszett, hogy tudnak lelkesedni, mernek új dolgokat kipróbálni. Úgy láttam, hogy mindenki véleménye és szava számít, és igazán felemelő volt, mikor a tervezések során a sok apró ötletből kikerekítettünk egy közös verziót. Az igazi próba persze szeptemberben kezdődik, mikor már gyerekek is lesznek.
Hogyan készülsz a leendő osztályodra?
Jó lett volna még a nyár előtt megismerni őket, de augusztus végén mindenképp szeretnék egy kirándulást szervezni, ahol a gyerekek és a szüleik is részt vesznek. Illetve arra kértem az édesapákat és édesanyákat, hogy egy rövid levélben mutassák be a gyermeküket. Picit olyan ez, mint a babavárás, tudod, hogy érkezik, talán már a nevét is kitaláltad, de még csak elképzeléseid vannak arról, milyen lesz majd együtt. Amikor már megérkezett, mindegy hogy milyen, sírós, mosolygós, nyugodt vagy hasfájós, gondoskodnod kell róla, és megszereted, mert hozzád tartozik.
Mi, tanítók, jó esetben négy évig kísérjük egy gyerek útját. Egy óvodással találkozunk, és végül egy kiskamaszt adunk ki a kezünkből. Eközben persze megtanulnak írni, olvasni, számolni, fejlődik a gondolkodásuk, megtanulnak együtt, közösségként játszani, dolgozni, tisztelni a másikat és érvényesíteni a saját hangjukat, de a legfontosabb úgyis az, hogy mindezt egy olyan légkörben tegye, ami biztonságot ad a számára, ahol tud fejlődni, ahol hisznek benne és elfogadják. Ha visszatekintek a tanítványaimra, akik közül már többen fiatal felnőttek, én még mindig úgy látom őket, amilyenek akkor voltak, mikor hozzám jártak, pici gyereknek.
Végezetül, hogyan jellemeznéd magad, milyen tanár vagy?
Remélem elég jó, de leginkább vidám. Amikor tanítok egy cseppet én is gyerekké változom, rácsodálkozom, hogy a 2+3 az pont ugyanannyi, mint a 3+2, hogy az eszkimót milyen nehéz kimondani, meg hogy a póknak nyolc, de a katicának hat lába van. Apró dolgok ezek, de nagyon lehet szeretni, végül is ezt nevezzük diákszempontnak.
